Imagens das páginas
PDF
ePub

dilaniata igne coquit et ipsa mater, Tereoque suo apponit marito!

Optimo jure nos quoque dicere possimus aivò Zópoxλeg!! Tua namque membra, simili modo laniata, nobis apponit hodierna crudelitas! At rem seriam agamus.-Maluit Poëta alèv scribere, nec venit illi in mentem illud admirabile aivóv! Deinde ex áruCouéva Alòs, vera et manuscriptorum lectione, extundit G. B. år alousv eideos; aitque "Perpetuo are veluti sic usurpatur." Quid velit vir doctus per hoc suum "Perpetuo," ego quidem prorsus ignoro; sed hoc scio, et omnes, Sophocle lecto, scient, huic poëtæ solemnem et perpetuum esse usum, haud equidem are, at ws, pro veluti, utpote, quasi, et similia. Quumque G. B. mihi e Sophocle monstraverit unum duntaxat exemplum roÜ "Te," ego illi alterius, scilicet rou "us," facile proferam bis mille! Nunc autem, si mihi venia daretur vocabula quoque fingendi, faberque fierem ad incudem B-anam, certe dicerem illud ἅ τε δεινῶς ἐστὶν ἀσοφοκλεῖον : est igitur merito rejiciendum. Dimisso autem are vocabulo, divulsoque a comite suo "atouer," ἄζομεν,” metrum B-io laborat. Hoc fieri potest; sed de hac re ne simus nimium soliciti. Reddatur "suum cuique," reddatur et suum Sophocli, et Græcæ pulchritudini proprium. Sit nostrum ut colligamus "Poëtæ disjecta membra."-E B-anis ἅτ ̓ ἄζομεν εἴδεος redeant, solit aut vice fungatur, ἀτυζομένα Διὸς ἄγγελος. Vox áruloμéva est loco, et antiquis fortunis Philomela, et Electræ affectibus, imo et avi luscinia apprime idoneus. Hæc, áruloμéva namque, i. e. terrore concitata avis fugit hominis cœtum et frequentiam, seque abdit in sylvarum solitudinem. Duce Homero quoque, est avium terrore avolantium epitheton,

̓Αμφὶ δέ μιν κλαγγὴ νεκύων ἦν οἰωνῶν ὣς,

Πάντοσ ̓ ἀτυζομένων, κ. τ. λ.-Odys. XI. 604.

Jam tandem grandi impingimus offendiculo Aids äyyeλos. Aspiciamus hunc qui sequitur contextum.

Electra.

ὄρνις ἀτυζομένα, Διὸς ἄγγελος.

ἰὼ παντλάμων Νιόβα, σὲ δ ̓ ἔγωγε νέμω θεὸν
ἅτ ̓ ἐν τάφῳ πετραίῳ

Aitque paulo infra

αἰεὶ δακρύεις.

Chorus-(ad Electram,)

ὄλβιος ἣν ὁ κλεινὰ

γῆ ποτὲ Μυκηναίων

δέξεται εὐπατρίδαν, Διὸς εὔφρονι

βήματι μολόντα τάνδε γάν Ορέσταν.

Hic nonne videre est concatenatam quasi sententiam de numine

aliquo fortunarum Electræ provido? Ponamus autem, casu aliquo, excidisse e textu has voces 4ids ayyeλos: tanta tamen emphasi in proximo versu effert Electra,

σὲ δ ̓ ἔγωγε νέμω θεὸν,

ut cuipiam suspectum foret, his verbis auditis, aliquam regi "4òs," mentionem nuperrime esse factam. At "andwv est "Hgos ayyeλos," dicunt eruditi quibus displicet communis lectio. Hoc autem haud impedit quin avis eadem, casu quodam, et augurio esset et 4105 ayyeλos. Mitto G. B-ium ad Xenoph. Memor. lib. i. cap. 1. Ο δὲ οὐδὲν καινότερον εἰσέφερε τῶν ἄλλων, ὅσοι μαντικὴν νομίζοντες, οἰωνοῖς τε χρῶνται καὶ φήμαις καὶ συμβόλοις καὶ θυσίαις· οὗτοί τε γὰς ὑπολαμβάνουσι τοὺς θεοὺς διὰ τούτων τὰ συμφέροντα τοῖς μαντευομένοις σημαίνειν.

Horum sacrorum habita ratione, poterat Electra, vel Lusciniam, vel aliam quampiam avem utpote augurium habere, et, justissima appellatione, hanc invocare ios ayyeλov.

Ad hæc, erat Electræ cum ave illa maxima fortunarum communitas. A sororis marito vi stuprata, horrendi hujus adulterii una cum sorore vindex fuit Philomela. A matre adultera, et

scelere Ægisthi, patrem amisit Electra, et ipso temporis articulo quo cum Choro colloquebatur, scelerum horum brevi se vindicem esse futuram, fratre adjutante, sperabat: Quamobrem, lugubri cantu audito, omne ut faustum accepit Electra, divinamque quasi nunciam invocat Lusciniam, prisca forma et fortuna sibi sociam.-Porro quidnam nunciare Electræ possumus effingere Lusciniam? Scilicet, omine accepto, et revocata Philomelæ fortuna, illa animo effingere poterat, quasi modulo suo talia verba obmurmuraret avis: "Ego tibi a Jove nuncia sum. Quemadmodum olim ego, dum humana forma vivebam, mihi ipsi sororique carissimæ injuriam mariti ejus adulterio factam, participe illa sorore, ulta sum, ita tu, fratre tuo adjuvante, meoque proposito exemplo, patris delectissimi necem, impia matre allatam, ulciscaris.

"

[merged small][ocr errors]

δέξεται εὐπατρίδαν, Διὸς εὔφρονι

βήματι μολόντα τὰν δὲ γᾶν Ορέσταν.

Scriptorum antiquorum plerique sibi ipsi sæpissime sunt interpretes. Διὸς εὔφρονι βήματι κ. τ. λ. gemina est τῷ “ Διὸς ἄγ Yeλos," et altera alteram tuetur explicatque lectionem. Nam si 41òs suppovi Buat appropinquabat Orestes, sorori comes futurus in paternæ necis ultionem; pari ratione 40s ayyeλos vel augurio, vel alio quovis modo, hæc annunciare poterat. Fit autem plenissima harum lectionum concinnitas adjecta ad Nioben apostrophe:

σὲ δ' ἔγωγε νόμω θεόν.

Divina nempe avis erat quæ pietati suæ consulere, Electræ videbatur: divino quoque gressu venturus erat Orestes: Dea denique Niobe erat.-Quam ob causam? Ob tenerum proculdubio, ut Electra opinabatur, in filios amorem: quibus amissis, mater illa piissima.

· ἐν τάφῳ πετραίῳ αἰεὶ δακρύει.

At deme illud 4òs ayyɛλos, et, ego non dubito affirmare, statim corruperis lectionis integritatem.

ἀλλά μ' ἄγει στόνῳ αἶσα παρὰ φρένας,

664

-

ut emendat G. B. Hic notare cogor sermonis ambiguitatem. "Parca me gemitu rapit." Anne gemit Parca? Ἴτον αἰνὸν Ιτυν ὀλοφύρεται,præeunte αἶσα vocabulo, articulus ille a (si quidem antique Grammatices veras habemus lectiones) ad loa jure referendum est; indeque nobis alius exoritur solocis mus. Parca (i. e. aloa) luget Itun, miserum Itun! "ATE, pro veluti, otiatur et redundat, nam re vera audiebat Electra lusciniam: sed hæc vox are pro "veluti" Sophocli est alienissima.-"Aloμev! "" Alew, Tò σtével,” ait G. B. "auctore Bekkero:"-quod ego (pace tanti nominis) multum dubito: at rem ita se habere concedamus; ἄζομεν, etiam pro στένειν, omnino otiatur et ταυτολογεῖ cum precedenti στόνῳ. "Postremo (ait G. B.) eideos ayyeλos amice convenit cum dicto Pub. Syri 'avis exul hyemis titulus tepidi temporis,' etenim eldos vel 180s est tempus æstivum." Sed "tempus tepidum" est verni temporis epitheton. Quam amice convenit, ut ait G. B., vernum tempus cum tempore æstivo!! ὅτε χρόα Σείριος ἄζει!! Sed nusquam Luscinia, ut æstivi temporis, ut eideos, id est καύματος μεσημβρινοῦ ἄγγελος, (quæ res cum bis mille avibus communis est) at verni temporis avis celebratur. Præterea, infelix hoc "Edeos" ayyeλos prava positione adeo detorεἴδεος” ἄγγελος quetur, ut Electra se ipsam adeoç ayyeλov nuncupasse videatur; hoc modo namque currit B-ana sententia :

ὄρνις ἅτ ̓ ἄζομεν, εἴδεος ἄγγελος·

Avis veluti lugemus caloris meridiani nuncia!

[merged small][merged small][ocr errors]

104

ΑΣΠΑΣΙΟΥ ΣΧΟΛΙΩΝ ΕΙΣ ΤΑ ΗΘΙΚΑ ΤΟΥ

ΑΡΙΣΤΟΤΕΛΟΥΣ 'ΕΠΙΤΟΜΗ.

E Codd. MSS. Græce primus edidit H. HASE, Statuarum antiquarum Dresda publicus Custos.

No. II.—[Concluded from No. LV I.]

Ap librum secund. Ethicorum Nicom. P. a. et P. b. sine titulo. VR. a. fol. 61. b. VB. 111 b. Fl. a. εἰς τὸ β. ̓Αριστοτέλ. Ηθικῶν, idem Fl. b. fol. 362 b. Omnes ita ordiuntur: Διττής δὲ τῆς ἀρετῆς οὔσης καθάπερ εἰρήκαμεν, ἐπειδὴ τῆς ψυχῆς δύο μέρη εἰσὶ, τὸ μὲν λόγον ἔχον, τὸ δ ̓ οὔ, δίττη καὶ ἡ ἀρετὴ—

Nic. ii, 1. P. a. fol. 32 a. VB. f. 111 b.

P. b. fol. 28 a. Fl. b. 362 b.

Ινα δὲ δῆλον γένηται πῶς λέγει μὴ παραγίνεσθαι φύσει, διαιρετέον πωσάχως τὸ φύσει. Φύσει γὰρ λέγεται ὑπάρχειν, ὅσα ἀεὶ συνυπάρχῃ, οἷον φύσει πᾶν τὸ βαρὺ κάτω φέρεσθαι καὶ τὸ κοῦφον ἄνω καθ ̓ ἕτερον δὲ τρόπον λέγεται φύσει καὶ ὃ ἐξ ἀρχῆς μὴ συνυπάρχει, ἀπὸ δέ τινος χρόνου παραγίνεται· ὡς ἐπὶ τὸ πλεῖστον μηδὲν ἡμῶν πολυπραγμονούν των μήτε δι ̓ ἔθους μήτε διὰ διδασκαλίας, οἷον ὀδόντων φύσις καὶ γενεί ων. ἄλλως δὲ λέγεται φύσει, οὗ ἐπιδεκτικοὶ ἔσμεν. οὕτως καὶ τὰ ἐναν τία τῷ αὐτῷ γίνονται φύσει, οἷον νόσος καὶ ὑγιεία τῷ δεκτικῷ σώματι. ἔτι δὲ λέγεται φύσει πρὸς ἃ μᾶλλον τὸ δεκτικὸν πέφυκε καὶ πρὸς ὃ ἔχει ἀπὸ τῆς φύσεως ἀφόρμας μᾶλλον, οὕτως δὲ καὶ ἡ ὑγιεία μὲν φύσει, ἡ δὲ νόσος παρὰ φύσιν γίνεται στέρησίς τις οὖσα τῆς ὑγιείας.

Ad l. ii. c. 3. Commentarius, cujus versio Latina legitur partim apud Felicianum p. 42. (ed. Paris.)

P. b. 31 a.
VR. a. fol. 736.
V. b. f. 114 b.

Fl. b. f. 368 a.

« Περὶ ἡδονὰς δὲ καὶ λύπας ἐστὶν ἡ ἀρετή.” οὐ τοῦτο λέγων ὅτι διὰ τοῦτο ἐστὶ περὶ ἡδονὰς καὶ λύπας, ἐπειδὴ ἀκολουθοῦσι ταῖς καλαῖς ἐνεργείαις αἱ ἐπ' αὐτὰς ἡδοναί. ἀλλὰ τοῦτο μὲν σημεῖον ἔθετο τῶν ἀρετῶν. εἰκότως δὲ ἀκολουθεῖν λέγεται ταῖς καλαῖς ἐνεργείαις τὰς ἐπ' αὐταῖς 3 ἡδονάς. ̓Επειδὴ περὶ ἡδονὰς καὶ λύπας ἐστὶν ἡ ἠθικὴ ἀρετὴ, τῆς γὰρ αὐτῆς ἐστὶ καὶ περὶ ἡδονὰς καὶ λύπας εἶναι τὸ προσῆκον μέτρον

1 Car. διὰ Fl. b.

2 Desinit in his verbis Fl. b. monens in marg. μετὰ πέντε φύλλα εὑρήσεις τὸ ἑπόμενον : leguntur reliqua f. 368. recto. 3 Ρ. a. αὐτῶν.

αἱρουμένων τῶν ἡδονῶν καὶ τῶν πόνων καὶ ἀκολουθεῖν ταῖς ἐνεργείαις αὐταῖς τὴν ἡδονήν. ̓Απορήσειε δ ̓ ἄν τις πῶς ἐστὶ περὶ ἡδονὰς καὶ λύπας ἡ ἠθικὴ ἀρετή. οὐ γὰρ δὴ ἡ διανοητική· αὕτη γὰρ φανερον ὡς οὐκ ἔστι περὶ ἡδονὰς καὶ λύπας, ἡ δὲ ἠθικὴ πῶς ἂν εἴη περὶ ἡδονὰς καὶ λύπας; ἄραγε ὥσπερ ὄργανα, καθάπερ ἂν εἴποι τις τὴν αὐλητικὴν εἶναι περὶ αὐλοὺς, τὴν δὲ τεκτονικὴν περὶ πελεκὺν ἢ πρίονα καὶ τὰ ἄλλα όργανα, ἢ μᾶλλον ὥσπερ ὑποκείμενον καὶ ὕλην. ὃν τρόπον ἡ μὲν μουσικὴ περὶ μέλος ἐστὶν, ἡ δὲ γεωμετρία περὶ μέγεθος. Οργανον μὲν οὖν τῆς ἀρετῆς· φάνει τὴν ἡδονὴν καὶ τὴν λύπην οὐκ εὔλογον. ἐπ ̓ οὐδὲν γὰρ χρῆται αὐταῖς ὡς ὀργάνοις.3 μᾶλλον δὲ ἔοικεν εἶναι τῆς ἀρετῆς ὑποκείμενα οὕτως, ὡς τῇ μουσικῇ τὰ μέλη. τὴν γὰρ ἐνέργειαν ποιεῖ τε περί τε τὰ πάθη καὶ τὰς πράξεις, καὶ τὴν τούτων συμμετρίαν, καθάπερ μουσικὴ περὶ τὰ μέλη· τῶν οὖν ὑποκειμένων ἐστὶ καὶ ὕλης λόγον ἐχόντων τὰ πάθη. οὐ μόνον δὲ τὰ πάθη ὥσπερ ἔφαμεν, ἀλλὰ καὶ αἱ πράξεις, ἐπεὶ γὰρ πάντις πάθει ἕπεται ἡδονὴ καὶ λύπη, ὥσπερ προελθὼν ἐρεῖ, εἰκότως περὶ ἡδονὰς καὶ λύπας ἐστὶν ἡ ἠθικὴ ἀρετὴ ὥσπερ ὑποκείμενα.

6

Αξιον καὶ τοῦτο ζητῆσαι 5 πῶς λέγεται, πάντι πάθει ἕπεσθαι ἡδονὴν καὶ λύπην ; ἔνιοι μὲν γὰρ ἡγήσαντο γενικώτατα εἶναι δύο ταῦτα πάθη κατὰ τὸν ̓Αριστοτέλην, οὕτως δὲ γενικὰ, ὥστε διαιρεῖσθαι τὸ μὲν πάθος εἰς δύο πάθη, ἡδονὴν καὶ λύπην, τὰ δὲ ἄλλα πάντα πάθη εἰς ἡδονὴν ἀνάγεσθαι καὶ λύπην. οἷον ὀργὴν μὲν καὶ φόβον εἰς λύπην, θάρσος δὲ εἰς ἡδονήν. τὴν δὲ ἐπιθυμίαν κοινόν τι εἶναι ἐκ λυπῆς καὶ ἡδονῆς· κατὰ μὲν γὰρ τὴν ἔνδειαν λύπη παρέστι τῷ ἐπιθυμοῦντι, κατὰ δὲ τὴν ἐλπίδα ἡδονή.

Tunc pergit fol. 38 a. P. a., V R. a. 74 b. V. b. 116 a. Διὸ πειρῶν ταί τινες λέγειν μὴ εἶναι αὐτὰ γένη μηδὲ τὴν πρώτην διαίρεσιν τῶν πάθων εἰς τοῦτο εἶναι ἀλλὰ τὸν ̓Αριστοτέλην λέγειν, παρέπεσθαι αὐτὰ τοῖς πάθεσιν οὕτως, ὡς τῇ μὲν ὑγιείᾳ παρέπεται ἡ εὔχροια, τῇ δὲ νόσῳ ή δύσχροια. ἐπισκεπτέον δὲ περὶ τούτων· ἔχει δὲ ἡ ἐπιθυμία, ὥσπερ εἴρηται μίξιν τινα ἡδονῆς καὶ λύπης καὶ ὁ θυμός. Καὶ γὰρ αὐτὸς δοκεῖ μεθ ̓ ἡδονῆς γίνεσθαι καὶ λύπης· δηλοῖ δὲ καὶ Ὅμηρος λέγων, 8

ὥστε πολὺ γλυκίων μέλιτος9 καταλειβομένοιο

ἀνδρῶν ἐν στήθεσσι, καὶ τὰ ἑξῆς.

ὅρα δὲ μὴ οὕτως βέλτιον ἄνωθεν λαβεῖν τί ποτέ ἐστι τὸ πάθος καὶ τίνα ἂν αὐτοῦ γένοντο τὰιο εἴδη. ἴσως γὰρ ἀληθῶς φανεῖται τῶν ἄλλων γενί

! τὴν ἀρετὴν in textu ; in marg. ἡ βίβλ. ἑκάτερα.

2 φάμεν Par. Codd. 4 VR. a. et Par. ποιεῖται.

3 ὄργανον Par. Codd. 5 P. b. et VR. a. in textu πάντον sic. 6 VA. et Par. ζητῆς. 8 Cf. Comm. Ald. 34. a. l. 38. Fol. 44. a. 12. 9 VR. a. in textu μέντοι, in marg. π. γλυκ. κατὰ μέλιτος λειβομένοιο, ἡ βίβλ.

7 V. b. διακεῖσθαι.

τὸ τὰ car. Rom. et Flor. Codd.

« AnteriorContinuar »